Karácsonyi vendégeskedés kutyával

A Karácsony szeretet ünnepe, a bejglik és habcsókok főszezonja, amikor azokkal a rokonokkal is találkozunk, akikkel az év többi részében nem. Ilyenkor megbomlik a szokásos családi rendszer, ami természetesen kutyánkra is hatással van.

Közeledik az év vége, a bevásárlóközpontok magukra öltik díszkivilágításukat, a kirakatokban megjelennek a legkülönfélébb csillogó, piros dekorációk. Hamarosan felcsendül először az „All I Want for Christmas” című szám, amit onnantól kezdve minden bizonnyal meg kell hallgatnunk naponta tíz-tizenötször, sőt már csak párat kell aludni, és valamelyik kereskedelmi TV adó műsorára tűzi a Reszkessetek betörőket is. Szóval mindjárt itt a Karácsony.

A szeretet ünnepe, a bejglik és habcsókok főszezonja, amikor azokkal a rokonokkal is találkozunk, akikkel az év többi részében nem. Ilyenkor megbomlik a szokásos családi rendszer, ami természetesen kutyánkra is hatással van.

Jó, ha már idejében átgondoljunk, hogy kutyánk hogyan fog reagálni a vendégek hadára, és még most elkezdünk rá gyakorolni, hogy ne a szép ünnepi ruhában, a feldíszített fenyő alatt kelljen az ebünket fegyelmeznünk.

A sok látogató különböző reakciót válthat ki kutyánkból: elképzelhető, hogy annyira megörül a potenciális kutyasimogatóknak, hogy mindenkit hatalmas elánnal körbeudvarol, de az is lehet, hogy inkább megijesztik a számára ismeretlenek. Sok kutyánál előfordul, hogy hazaérkezéskor felugrál a gazdájára, és vannak, akiket ez nem is zavar, azonban ha ezt másokkal teszi, az már kellemetlen lehet. Segíthet, ha mi magunk sem fogadjuk el ezt a viselkedést, és egészen addig nem foglalkozunk az ebbel, amíg ugrál. Inkább fordítsunk neki hátat, és csak akkor irányítsuk rá figyelmünket, ha mind a négy lába a földön van.

Ha van olyan ismerősünk, aki partner ebben, hívjuk át, és kérjük meg, hogy tegyen ugyanígy. Kiskutyánk hamarosan megtanulja, hogy az ugrálással nem ér célt, jobban jár, ha állva vagy ülve várja ki a neki járó babusgatást.

Nagyobb gondot jelent, ha kutyusunk ahelyett, hogy üdvözölni szeretné a vendégeinket, inkább barátságtalan velük, nem akarja beengedni, vagy éppen a mosdóból kiengedni őket.

Ebben a helyzetben érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon ki is dönti el, hogy kik érkezhetnek hozzánk: én vagy a kutyám? Véleményem szerint ilyen és ehhez hasonló kérdésekben a kutyának nincs szavazati joga, a saját otthonomba azt engedek be, akit csak akarok. Ha négylábúm úgy véli, hogy ezt az ő tiszte eldönteni, akkor bizony egyéb helyzetekben is – minden bizonnyal – magára veszi a döntéshozó szerepét, ami egyikünk szempontjából sem előnyös. Ilyen esetben javaslom, forduljunk szakemberhez!

Jó, ha megtanítjuk kutyánknak a „Helyedre!” vezényszót. Méghozzá nem csak azt, hogy menjen a helyére, hanem maradjon is ott, amíg el nem engedjük.

Fektessük a helyére és jutalmazzuk, hogy ott van, először sűrűbben, majd egyre ritkábban. Mielőtt elmenne, mindig mi engedjük el. Arra is figyeljünk oda, hogy ha magától felpattanna, szóljunk rá, és fektessük megint vissza.

Idővel nehezítsük a feladatot zavaró ingerekkel, hogy kutyusunk stabilan, különböző helyzetekben is a helyén maradjon. Természetesen, ha magától megy a helyére, akkor magától el is mehet onnan.

Nagy hasznunkra lehet ebünknek ezen tudománya a vendégek fogadása közepette. Amikor úgy ítéljük meg, hogy már eleget garázdálkodott, vagy van olyan látogatónk, aki nem szereti az állatok közelségét, esetleg kutyánkat zavarja a szokatlanul nagy embersereg, egyszerűen küldjük a helyére, így máris kivonhatjuk az események sűrűjéből.

Célszerű a fekhelyet a lakás nyugodalmas pontjára helyezni, így érzékeny kutyánkat megkímélhetjük a felfordulástól, és izgatott kedvencünk könnyebben megnyugodhat.

Külön szót kell még ejtenem a vendég kisgyerekek érkezéséről.

A gyerekek közül sokan – különösen akiknél nincs házi kedvenc a családban – félnek a kutyától.  Jó, ha ezt számításba vesszük, ha el akarjuk kerülni, hogy a kis vendég sírva meneküljön édesanyja háta mögé a legmegnyerőbb „mosolyával” farkcsóválva közeledő Buksink elől.

És ez fordítva is igaz lehet.

Vannak kutyák, akik kifejezetten szeretik a gyerekeket, mások azonban tarthatnak tőlük. Mindig figyeljünk oda a találkozásra, főleg a nagyon kicsi gyerekeknél ügyeljünk erre!

Ne engedjük kutyusunknak, hogy túl hevesen üdvözölje őket: méretétől függően komoly fizikai fölényben lehet, és arca pont egy magasságba eshet a gyermek arcával.

Jó, ha kutyánk ismeri az „Ül!” vagy a „Fekszik!” vezényszót, és stabilan ki is tartja ezt a pozíciót. Nagyban megkönnyíti a dolgunkat, ha nyugton van, és nem sertepertél az érkezés pillanatában. Mindenképp maradjunk eleinte közel hozzá, így könnyebben tudunk hatni rá.

Fontos, hogy a kisgyereknek is elmagyarázzuk a szabályokat:

• nem okozhat fájdalmat a kutyának
• ha sikítozva szaladgál, valószínűleg a kutya is utána fog menni
• játszhat a kutyussal, de hagyjon neki időt pihenni is.

Ha úgy látjuk, hogy kutyánknak kellemetlen, amit a csemete csinál, kérjük meg a kisgyereket, hogy hagyja abba. Természetesen ugyanez igaz a kutya esetében is, amint zavaró a kisgyereknek, azonnal szóljunk rá.

Fontos azonban, hogy gondoljunk arra is, hogy ha mindig csak rászólunk a kutyánkra, amint a gyerek közelébe megy, kellemetlen élménye kapcsolódik majd hozzá. Inkább tanítsuk meg neki, mi az, amit lehet egy kisgyerekkel csinálni és mi az, amit nem. Amikor szépen viselkedik, mindig dicsérjük!

Bármennyire is teljesnek tűnik az összhang és akármilyen boldogan játszanak is, soha ne hagyjuk őket kettesben! Egy kisgyerek még nem tudja olyan jól olvasni a kutyák jelzéseit, nekünk kell ügyelni rá, hogy mindkettejük számára élvezetes legyen az együtt töltött idő.

Írta: Száraz Kata, a Gondos Gazdik szakértői csapatának kutyatréner tagja.