Lehet-e túl sok időt tölteni egy kölyökkutyával?

A legtöbb kutyatartó úgy kezdi kapcsolatát egy adott ebbel, hogy az kölyökként kerül hozzá. Adódik a kérdés: ki és mennyi időt töltsön majd a kiskutyával?

Bár természetesen a remélhetően sok-sok évnyi közös kaland, ami az érkezés után következik, ami szinte minden napjára tartogat valami különlegeset kutya és gazdája számára, kevesen vitatnák, hogy mind közül a legemlékezetesebb az a pár hónap lesz, ami a kiskutya hazavitelével kezdődik.

Korábbi írásainkban már rengetegszer ecseteltük, hogy mekkora fontossággal bír a tulajdonos és családja elképzeléseinek, igényeinek és lehetőségeinek leginkább megfelelő kutya kiválasztása. Itt most induljunk ki abból, hogy a leendő gazdi már túl van minden fejtörésen, elolvasta a választott fajtát érintő szakirodalmat, és kiművelte magát a kölyökkutyák egészségvédelme, táplálása és elhelyezése terén. Így is marad még épp elég váratlan helyzet és fejtörésre okot adó probléma, amikor megérkezik a várva-várt négylábú barát – kezdjük például az egyik legalapvetőbbel: ki és mennyi időt töltsön majd a kiskutyával?

Különösen, ha gyermek, vagy gyermekek is vannak a családban, a kölyökkel való foglalkozás időtartama nem szokott (eleinte) gondot okozni – másképp fogalmazva, a fiatalabb korosztály hajlamos szinte szűnni nem akaró szeretetrohamnak kitenni a jövevényt, beleértve a folyamatos játékot is. A felnőtteknek ilyenkor éppen arra kell odafigyelni, hogy a kiskutya időről-időre pihenni is tudjon, hiszen bár a kölykök a gyerekekhez hasonlóan sokszor örökmozgónak tűnhetnek, meglehetősen nagy igényük van a zavartalan pihenésre is.

Sok újdonsült kutyatulajdonost nem is annyira az azonnali szórakozás és játék szempontjából érdekel a kiskutyával töltendő idő, hanem hogy a leendő társsal való helyes viszonyt miként lehet a legjobban indítani. „Engem szeret-e majd legjobban a kutyám?” „Én leszek-e majd a gazda a kutyám szemében?” „Mit tegyek majd, ha sír a mamája után?”- és még sok hasonló kérdés merül fel közvetlenül a kölyök hazavitele előtt és után.

Először is tudni kell, hogy a kutya háziasítása során kialakult egy olyan „időablak”, amely a kutyakölykök elsöprő többsége esetében a legmegfelelőbb az új gazdához kerülésre. Ez az időszak a születéstől számított 7-10 hetes életkorra tehető. A kiskutyák ekkor már készek a teljesen önálló táplálkozásra (sok tenyésztő el is választja őket már az anyatejtől 6 hetes kor körül), és ami legalább ilyen fontos, rendkívül érdeklődően, barátságosan fogadják az idegeneket. Úgy is mondhatjuk, készen állnak a „nagy ugrásra”, vagyis a költözésre. Ebből adódik, hogy a megfelelő időpontban hazavitt kiskutyák meghökkentően könnyen átállnak az új helyzetre, és csak igen minimális stressz jeleit vehetjük észre rajtuk, többnyire az első egy-két éjszaka során, amikor még hiányolhatják a testvérek és az anya megszokott közelségét. Vagyis a leendő gazdának nem kell attól rettegni előre, hogy új kiskutyája szűnni nem akaró hisztit fog csapni az elválasztást követően – csak be kell tartani az előbb említett „időablak” adta kereteket.

A leendő gazda pontos személye már fogósabb kérdés. Nyilvánvaló, hogy ha az új tulajdonos magányban él, a kutya számára csak ő áll rendelkezésre a gazdát megillető kötődés kialakítására. Viszont egy többtagú családban már nem teljesen egyértelmű, ki áll majd a kiskutya figyelmének középpontjában. Természetesen nem arról van szó, hogy a kutya akkor kötődik a gazdájához „megfelelően”, ha a család többi tagját levegőnek nézi. A helyes pont az, ha az adott családi közösség minden tagja harmonikus viszonyt ápol az ebbel.

Viszont többnyire mindig van egy „gazdaként” elkülönülő tagja a családnak, aki mellett a kutya a legnagyobb biztonságban érzi magát, akit a legjobban hiányol, ha épp nincs jelen, és akit általában mindenki másnál jobban szeret. Hogyan lehetne ebbe a kívánatos szerepkörbe kerülni? Amint azt már említettük, a 7-10 hetes kölykök készen állnak arra, hogy könnyedén elfogadjanak új személyeket gazdának, családtagnak. A legmegfelelőbb módszer a gazdává váláshoz az, ha a leendő tulajdonos már egész fiatal korában elkezdi látogatni a kiszemelt kiskutyát. Vagyis nem a hazavitel napján találkozik vele először, hanem már esetleg hetekkel korábban – és a „személyre szóló” találkozások során megindulhat az az egymásra hangolódás, amit sokan úgy jellemeznek aztán, hogy „a kiskutyán világosan látszott, hogy tudta, ki lesz az új gazdája”. Szinte sokkoló, milyen kevés, illetve rövid előzetes találkozás elegendő ahhoz, hogy az adott kölyök elkezdje figyelmével, ragaszkodásával kitüntetni a leendő gazdát.

Az ily módon megalapozott kapcsolaton később az sem szokott változtatni, ha a kölyök hazavitelét követően az egész család „ráront” a kis jövevényre, és játékkal, ajnározással, falatokkal árasztják el életkorra és nemre való tekintet nélkül. Ez jótékony hatással lesz a kiskutya bizalmának kiterjesztésére a családtagokra is, de a legtöbb esetben nem kezdi ki a már kialakult kötődési mintázatot az új gazdával. Vagyis ne legyünk „irigyek” a kiskutyánkra, eltiltva az etetésétől és a vele való játéktól a családot. Úgyis elő fog majd fordulni a jövőben, hogy mi épp nem érünk rá a kutyát ellátni, sétálni vinni – ilyenkor nagyon jól jön, ha ezeket a feladatokat rábízhatjuk a családtagokra.

Habár korábban azt írtuk, hogy a megfelelő életkorban hazavitt kölykök igen zökkenőmentesen váltanak át az új családra, ez nem jelenti azt, hogy ne igényelnének fokozott törődést az első hónapokban. Először is, a kiskutya többnyire egy nyüzsgő közegből érkezik, ahol a tenyésztőt és annak családját nem is számolva, az alomtestvérekkel való szinte folyamatos játékkal teltek a napjai. Az új családjában tehát nyilvánvalóan mindettől meg lesz fosztva, és igencsak rá lesz utalva az új gazda biztonságot és társaságot nyújtó jelenlétére. Másrészt, a frissen kialakuló kötődés az új gazdát olyan kitüntetett személlyé avatja, akinek akár csak az időszakos távozása is igencsak megterheli a frissen hazavitt kiskutya érzelmeit. Ez egy nagyon nehéz dilemma elé állítja az embert: ha otthon hagyja a kiskutyát, az boldogtalan lesz az egyedülléttől – ha pedig folyton ott van mellette, illetve mindenhová magával viszi a kölyköt, akkor az nem tanulja meg, hogy időnként egyedül kell majd maradnia.

Az említett probléma megoldásánál természetesen nagyon jó, ha a gazda nincs csakis egymagára utalva, hanem segítőkész család veszi körül. Ha ugyanis nem megoldható, hogy a gazda legalábbis eleinte lehetőleg sokat tudjon otthon tartózkodni, a család besegíthet a kiskutya felügyeleténél és a vele való foglalkozásban. Általában ajánlható, hogy úgy szervezzük a teendőinket, hogy a kiskutya hazavitelét követő napokban lehetőleg ne kelljen egyedül hagyni (hosszabb időre) a kölyköt. Ugyanakkor nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha valaki hetekig szinte el sem mozdul az új kutyus közeléből – ezzel ugyanis nem a szuperbiztos kötődés fog kialakulni leginkább, hanem egy olyan kutyánk lesz, amely aztán szinte biztosan erős stresszként éli meg, amikor mégiscsak távoznunk kell egy időre. Vagyis legalább olyan fontos, hogy a kiskutyát ahhoz is hozzászoktassuk, hogy időnként „nem vagyunk ott”, és ilyenkor sem dől össze a világ, mint amilyen lényeges az, hogy megtanítsuk neki, hogy mi vagyunk a „biztos hátország”.

Dr. Pongrácz Péter, a Gondos Gazdik szakértői csapatának etológus tagja